Na igen! Azt hiszem azzal érdemes kezdeni (ha valaki még esetleg nem tudná), hogy másfél héttel az indulás előtt kaptam meg a meghívómat, amivel másnap felutaztam az orosz konzulátusra. Itt mindenféle szülői utánajárás és segítség után soron kívül behívtak. Azt hiszem hosszú életűek leszünk, én és a szüleim, de lehet, hogy még a gyerekeim is… Egy hétre rá kellett felmennem a kész vízumért. Itt szeretném megköszönni kedves volt osztálytársamnak és kedves barátnőjének és a görög teknősüknek, hogy náluk tölthettem egy éjszakát!
Szombaton akartam indulni, úgyhogy azalatt a 3 nap alatt sikerült mindenkitől elbúcsúzni. Valakitől könnyek között, valakitől anélkül. 6-án reggel 8:50-kor indult a repülő, így mindjárt 4 óra után el is indultunk Pestre. Gondolom nem kell ecsetelnem, hogy milyen „sokat” aludtam aznap éjjel is – csakúgy, mint az azt megelőző héten gyakorlatilag minden nap.
A kapuknál való búcsúzás szintén könnyek között esett meg, de azt hiszem ez nem meglepő. (Teszem hozzá, nem tudok oroszul!) Azt hiszem, a repülés nem fog a kedvenc foglalatosságaim közé tartozni. Maga az út még istenes volt, de a fel- és leszállás… Jajj! Főleg a leszállás. Rendesen kapaszkodtam a „majrévas”-ba. Ha már elkezdtem köszöngetni, megemlíteném „Nemtommilyen” Tihamért, a kapitányt, aki épségben felemelte, fenntartotta és lerakta a gépet, (azt hiszem) Géza nevű „sztyuárdnak”, mert megpróbált segíteni kitölteni egy papírt, és annak, aki osztogatta ezt a papírt, mert nekem adta a tollát, és megengedte, hogy az enyém legyen! Az első „szuvenyír”!
Kisebb kavarodás után megtaláltuk egymást az „orosz kapcsolatommal”, azaz Péterrel. Talán neki jár az egyik legnagyobb hála és köszönet! Ő istápolt azalatt a néhány (pontosan 8) óra alatt, amíg Moszkvában tartózkodtam. Reptérről el a vasútállomásra (egy nagy, két közepes táskával és egy hosszú télikabáttal – szépek voltunk!), utána meg… be a városba! Sajnos/nem sajnos éppen aznap volt Moszkva napja. Így a Vörös térre elég nehezen jutottunk be. A rendőrök nagyon vicces dolgokat mondtak a tömegnek. Valami ilyesmi is volt: a koncertek elmaradnak, aki arra jött, az menjen haza és csináljon valami mást. Vagy valami hasonló. Fémdetektorok a tér közepén, és csak rendőri sorfalon tudtunk átjutni, iszonyatos nyomakodás közepette. Kívülről láttuk a Lenin mauzóleumot, sőt még nyilvános wc-ben is voltam. Hm… több otthoni intézmény megirigyelhetné! Ami nagyon megdöbbentett, hogy mindenhol ezek a fémérzékelő kapuk voltak: bevásárló központok, McDonald’s bejáratánál! És mindenhol rendőrök! A metrón, a városban, a „mekiben”, tényleg mindenhol! Elmentünk ebédelni: görögös palacsintát ettem Moszkvában. Ez aztán a kultúrák összefonódása! Megkóstoltam egy üdítőt, ami olyasmi lehet számukra, mint nekünk a Traubisoda. Nem emlékszem a nevére, de egész jó volt! Talán rozsból készült, de javíts ki Peti, ha valami nem úgy van! Aztán elindultunk valamerre, és egy vendéglátóhelységben kötöttünk ki. Ennek sem emlékszem a nevére. L Nem nevezném kocsmának, mert ételt is szolgáltak fel, de az a hatalmas füst, ami ott volt… meg sötét, ami persze csak az első 5 percben volt sötét, aztán már megszokta a szemünk. Én azt hiszem egy „orosz szépség”-et, Peti egy „elektromos limonádé”-t ivott. Közben megérkezett Peti egyik csoporttársa, Vlagyimir (ugye jól emlékszem a nevére???) Szerencsémre beszélt angolul, így tudtunk nagyjából kommunikálni. Már majdnem elváltak útjaink, amikor bemutatkoztunk egymásnak. Mikor kérdésére elmondtam a teljes nevemet, akkor a következő – számára teljesen nyilvánvaló – kérdéssel fordult hozzám: a Katalin az éd’sapám neve? Alig titkoltan felnevettünk Petivel, és elmagyarázta neki, hogy nálunk nincs ilyen (ún. otcsesztvo) apai név, mint az oroszoknál. Megérkeztünk az állomásra, ahol megpróbáltak kirabolni: egy zsebes próbálkozott be. Vagy ő volt a béna, vagy nekem vannak ilyen fejlett érzékeim, de még a zipzárt sem tudta elhúzni a táskámon. Amikor rászóltam, rám se nézett, csak elindult az egyik irányba, mintha ő semmit sem csinált volna. Már csak a fütyörészés hiányzott. Megtaláltuk a vonatomat, felpakoltunk. A vagonok nem kupésak voltak, inkább egy nagy hálókocsira hasonlított az egész, legalább 50 férőhellyel. Ezzel nem is lett volna gond – jó, hát átöltözni nagyon nem kellett –, de amikor az emberek levették a cipőjüket… volt egyfajta bódító buké a kocsiban! De egy idő után meg lehetett szokni! :P (Amíg el nem felejtem: életemben először Moszkvában voltam csomagnak aposztrofálva! Így tudtam lógni a metrón: ha elég közelről követed az előtted menőt, akkor a kapu nem szólal meg, hogy valakinek nincs jegye! Nagggyon cseles!)
Röpke 11 órás vonatút után megérkeztem Szaranszkba, ahol már várt rám Olga és Léna. Kezdetben volt bennünk némi „félsz”, de később ez már feloldódott, és tudtunk beszélgetni. Olga az, aki leginkább segít, örök hálám érte, de tényleg! Mindenhova elkísér, mindenhol tolmácsol, ahogy csak tud, szóval tényleg nagyon kedves, aranyos, segítőkész! Már orosz zenét is kaptam tőle!! Amikor megérkeztem, egy kicsit reménytelennek láttam a helyzetem, de miután aludtam 1 órát, rájöttem, hogy csak azért volt, mert előtte egy hétig nem nagyon aludtam 4-5 óránál többet éjszakánként. Hétfőn mentünk be a suliba, ahol nagyon meg voltam illetődve. Szinte már azt is elfelejtettem, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Mindenki erzául kezdett hozzám beszélni, aminek egy részét értettem, másik részét nem, és minden olyan gyors volt, és mindenkinek 3 neve van, és nem tudom őket megjegyezni, szóval érdekesen kezdődött a nap. Reggel be kellett mennünk a nemzetközi osztályra. Ott adtak egy nyomtatványt, amit ki kellett tölteni. Egy-egy kérdésnél kerekedtek a szemeim: mikor fejeztem be a középiskolát, mi a neve a középiskolámnak, mi vallásom, politikai pártom, mikor és hol voltam már külföldön (most jutott eszembe, hogy az egyik legfontosabbat, Horvátországot kihagytam! Áááá! Bocsánat! Nem volt direkt! Remélem nem néznek utána!:P), a szülők munkahelye, címe. Meg persze az általános kérdések: születési hely, idő, lakcím. Aki tudja ezen adataim egy részét, az gondolhatja, hogy mennyire örült szegény Olga, hogy le kell írnia! Még jó, hogy a gimim címét nem akarták!
Voltam bent egy órán. Harmadévesek a diákok, de nagyon félősek: zavart csend, sustorgás, majd halk összenevetés. És ami a legviccesebb, hogy minden második kedden nekik tartok ún. magyar nyelv teóriája órát. Ez igazából nyelvészetet jelent. Nem tudom mi lesz belőle: magyarul beszélni a magyar nyelvészetről úgy, hogy ők igazából csak kicsit beszélnek magyarul… azt hiszem, ezt nevezik kihívásnak. Vagy inkább őrültségnek?! Ez lehet, hogy jobb szó rá!
És volt még egy erza órám is: engem tanítottak erzára. Még ha nem is elsőre, de nagyjából megértem, hogy mit mond a tanárnő. Ő is aranyos és főleg türelmes! Bízom benne, hogy fejlődőképes vagyok!
Az idő eltolódást még nem sikerült megszoknom (Peti azt mondta, neki kb. 1 hét kell hozzá): itt már negyed 11 van (éjjel), míg otthon csak negyed kilenc, de a pici álommanók még nem szórják álomporukat a szememre.
Folyamatosan kavarognak a gondolatok a fejemben, és nem minden jut eszembe, de talán ami lényeges volt, az igen. Úgyhogy mindenkinek: ульть шумбра, és вастомазонок!
Még egy apró szösszenet: akik nélkül ez az egész nem jött volna létre: szüleim, Cipu, Mészáros Edit tanárnő, Szvetlana Motorkina tanárnő. Áginak és Boginak köszönöm az élménybeszámolókat, Gergőnek, hogy megrendelte a szótáramat, és hogy ellátott a naplóírás tanácsával. És persze a legjobb, legaranyosabb barátaimnak: kedvenc magyaros csoporttársamnak és húgának, hogy náluk rendezhette Laci a búcsúbulit, a Végletek zenekarnak (reklám!) és partnereiknek, családjuknak. Kedvenc töris csoporttársamnak, barátjának és egyetlen kétegyházi ismerősömnek, akik sikeresen túlélték a szúnyogokat (ez a dicsőség persze mindenkinek jár!). És persze a legjobb barátnőmnek, akit nagyon ceretek! Meg mindenkinek, akit nem soroltam fel, de hozzájárultak, hogy jól érezzem magam idekint! Сюкпря!
